Néhány héttel a műtét után egy barátom felhívott.

-Vízállás-jelentést kérek! Már működik a vízelvezető rendszer? 

-Még javában a lábadozás időszakát élem, de elégedett vagyok, mert pelenka nélkül már el merek menni egészen az utcasarokig. Visszafelé sem kell már futni, elég, ha határozott lépésekkel megyek.

-Te, de hát te egy sarokházban laksz..És az orvos mit mond?

-Rosszindulatú.

-Az orvos?

-Nem, a daganat (lehet, hogy mégsem vették ki?) De nem vagyok elkeseredve, mert most már végre vége a bizonytalanságnak. A legtöbb ember egy életen keresztül nem tudja, hogy miben fog meghalni, nekem pedig könnyű dolgom van, mert nem kell többé találgatnom. Ráadásul lemondhattam az újautó előfizetésemet, amúgy is egy kicsit meggondolatlanul drágát akartam venni. További előny, hogy a nagy zeneszerzőhöz hasonló (na, jó) süketségem mellett egyidejűleg lehetek rákos a neves kortárs íróval is. Az orvos persze megpróbálta a lehetetlent és egy bikaerős(hihi) injekcióval kémiai kasztrálást végzett (nem volt nagy munka), azt remélve, hogy így megállítja a sejtek további burjánzását.

- Doktor úr - kérdeztem, megengedi, hogy a kivégzés előtt egy utolsó meccset lejátsszak?

-Itt, a rendelőben gondolja, egyedül, vagy netán segítsen a nővérke is?

Megnyugtattam, hogy arra gondoltam, ha nem annyira sürgős a beavatkozás, akkor várjunk egy-két napot, otthon a feleségem még reménykedik valamiben, de aztán láttam, hogy nem tetszik az ötlet. Maradt tehát a kegyelemdöfés, no meg a szép emlékek.

-Szeretnélek megnyugtatni- mondta a barátom-, hogy a néhai francia elnök még húsz évig élt ugyanezzel a betegséggel.

-A Mitterand? Annak nem prosztata rákja volt, hanem vakbélgyulladása, azért nem mosolygott sohasem.

-Mi jöhet még?- kérdezte.

-Tudod, most, hogy már impotenciáról egyáltalán nem beszélhetünk elmondhatom, hogy jelenleg inkontinencia ügyben sajnos nincs inkompetenciám és ez gyakori incidensekhez is vezet.

Meg egyébként is, úgy hallottam, hogy az EU nélkül is van élet és hát lehet, hogy szex nélkül is van.

De minek?!

                                                                              -x-

Amikor az új betegségemre új gyógyszert kezdtem szedni, szokásomtól eltérően elolvastam a betegtájékoztatót a várható mellékhatásokról (rövid kivonat):

   -Hányás, emésztési zavar, étvágytalanság, kiütés, fejfájás, szédülés, aluszékonyság, idegesség

   -Görcsroham

   -Bizsergő érzés (az pedig néha jó szokott lenni), remegés, nyugtalanság, depresszió, zavartság, ízlelési-,szaglási-,látási zavarok, hallucináció (ez nem tévesztendő össze az ókori török Halluci-nemzetséggel).

   -Akaratlagos mozgások károsodása, arcizmok rángatózása, izomtónus megváltozása. (Ez már máskor is bejött, de akkor mindig a sok Unicum hatására)

   -Szoptatás ideje alatt a készítmény nem alkalmazható. (Zag son, akkor addig felfüggesztem-gondoltam)

   -Pszihotikus reakciók, melyek öngyilkossági gondolatokig fejlődhetnek. Ha ilyet tapasztal, hagyja abba a kezelést és azonnal forduljon orvoshoz.

Mindezek ellenére nem ijedtem meg, mert a betegség előrehaladásának arányában egyre nagyobb lett az optimizmusom (szükség is volt rá). Kitartó voltam, és rendületlenül szedtem a gyógyszert, majdnem a remélt teljes gyógyulásig.

Már éppen elfogyott az egész doboz, amikor hirtelen az egyik mellékhatás kezdett erősen érvényesülni. Ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy öngyilkos legyek, de ahogy írták, ilyenkor abba kell hagyni a szedést.

Sajnos, már késő volt.

                                                                            -x-

-Fiam, már vártalak!-mondta egy égi hang és az Úr magához szólított.

Először nagyon megijedtem, hogy mi lesz ebből, de aztán megnyugodtam, mert egyenesen a mennyországba kerültem. Ahogy az első ijedtség után körülnéztem, hát nagyon tetszett minden, olyan csodás érzés volt, mint amikor azt álmodtam néha, hogy a föld felett lebegek. Aztán azt is láttam, hogy kérésemnek megfelelően egy  kis repülőgépről (bár elég ócska volt) szétszórják a hamvaimat, sőt, mindjárt az elején találkoztam kedves régi rokonaimmal és egykori barátnőimmel is.(Szerencsére ők elég fiatalok voltak, mert odalent nagyon megöregedett némelyik.) Úgy egy-két év múlva pedig elégedetten állapítottam meg, hogy özvegyem végre révbe ért és újból férjhez ment. Szép volt az esküvő, ott volt valamennyi gyerekünk és unokánk, akik a negyedik férj után azt sem tudták szegények, hogy ki az apjuk és ki a nagyapjuk.

Már-már kezdtem magam jól érezni, de amikor szabadidőmben később jobban lenéztem a földre, szép lassan elszállt minden jókedvem. Így, hogy most minden helyszínt egyidejűleg láthattam, elszörnyülködtem. A látvány minden korábbi odalenti rossz tapasztalatot felülmúlt, többet, mint amiről eddig csak sejtésem volt.

Itt valami tévedés van! Hogyan lehetek én itt felhőtlenül boldog, amikor ezt a sok szörnyűséget látom? Netán mégsem a mennyországban járok, hanem a pokolban? Ez akkor kérem egy óriási átverés! Hát már itt is? Úgy látom, hogy az ott lent egy tökéletes gyilkolóbolygó. Vagy esetleg itt, a mennyországban valamiféle kárpótlást fogunk  kapni a megaláztatásokért, és engesztelést a bűneinkért?

Persze tudom, hogy minden, ami anyagi, az múló, egyedül a szellem örök, de az is lehet, hogy az egész csak egy álomvilág. A gondolat és a képzelet azért még szabadon száll, gyorsabban a fénysebességnél.

                                                                              -x-

Néha az álmok, a ki nem mondott szavak,

Néha olyat teszünk, ami még nem volt,

Néha olyat élünk, ami nem is lesz.

                                                                              -x-