Egy szőke kislánnyal sétáltam a Margitszigeten. Odajött hozzánk egy cigányasszony és húsz forintért minden fontosat megjósolt a jövőmről. Hogy hamarosan levelet fogok kapni, hogy nagy szerencse fog érni, hogy szerelmes leszek (nem volt nehéz dolga) és, hogy nem leszek katona. Ez utóbbi jóslatnak különösen megörültem, bár nem vettem komolyan, évekig szorgalmasan jártam az esedékes sorozásokra, de a behívó csak nem akart megérkezni. Néhány év múlva érdekes módon egy másik cigányasszony akart az utcán jósolni nekem, de nem álltam meg,hanem érzéketlenül tovább mentem. Ő azonban utánam kiáltott: - Csak annyit mondok magának fiatalember, hogy maga soha nem lesz katona!
Elgondolkoztam. Apai nagyapám és apám is vasutasok voltak a második világháborúban, így nem vitték el őket katonának. Miért ne történhetne most velem is valami, ami miatt nem kéne bevonulnom?
Úgy alakult, hogy már nyugdíjas vagyok, de még nem volt puska a kezemben, és miután a fiam szakmája sem fegyverforgató, elmondhatom, hogy négy generáció óta béke honol családunkban.
Nálunk már megvalósult a teljes leszerelés. Ezek a cigányasszonyok alaposan elintézték.
-x-
Amikor a villamos elment a templom előtt, minden hívő titokban keresztet vetett, de a nagybácsi ehhez még le is térdelt. Ez volt az a pillanat, amikor kiábrándult belőle. Ösztönösen érezte, hogy ez már kényszeres mánia, annak ellenére, hogy mindketten hívők voltak. Az utasok furcsa pillantásokat vetettek rájuk és a gyerek szégyellte, hogy együtt vannak. Pedig az öreg tanította sakkozni, ő ismertette meg szent Ágoston vallomásaival és Aquinói szent Tamás írásaival. A Révai lexikon pedig mindig ott volt a polcán, abból is sokat lehetett tanulni.
Azért az elfekvő kórházban még meglátogatta halálos beteg lelki atyját, aki mozdulatlanul feküdt, égre meredt szemekkel. A fiatalember még mindig az egykori tanítómestert látta benne és bár nem volt kommunikáció köztük, mégis megkérte őt, hogy imádkozzon érte odaátról. Választ már nem várhatott.
És akkor, még utoljára, megtörtént a csoda. A félhalott nagybácsi lassan keresztet vetett, ahogy szokott, aztán imára kulcsolta a kezét.
-x-
Válás után vonjunk mérleget. Előző házasságomból maradt...egy feleség, három gyerek, egy fél ház és sok milliós adósság.
Újranősültem és most megint van egy feleségem, két újabb gyerekem, megint jutott egy fél ház és a régi mellé van egy rakás újabb adósságom. De mi lenne a kiút?
Azt hiszem, meg kéne nősülnöm harmadszor is.
-x-
Mindig szerettem száguldani. Ezt a vágyamat régen a legjobban Németországban tudtam kiélni, ahol az autópályákon akkoriban nem volt sebességkorlátozás. Ha tehettem, néha oda jártam az autóm motorját, meg a fejemet "kiszellőztetni".
Manapság ugyanezt Magyarországon is megtehetem. Elég hozzá egy szlovák, vagy román rendszám, vagy akár magyar is , de annak megfelelő betűjelzésűnek kell lennie, az autó típusának pedig legalább Audi A-8-asnak. Jó lenne megtudni, hogy juthatnék hozzájuk.
-x-
A nagyapám apám lett
apám meg én
én meg a fiam.
Tegnap ma volt
ma holnap lett
holnap ma lesz
-x-
Egy képzelt fotókiállítás megnyitójára. Donászy Magda verse.
Ja nem, ez nem is vers, hanem kiállítási megnyitó. De gyerekes, akarom mondani gyerekkori barátom legszívesebben így kezdené ezt a bevezetőt. Ilyen verset azonban Donászy Magda valószínűleg soha nem írt, csak gyerekverseket. És ez most egy komoly kiállítás megnyitója, tehát nem lenne ildomos vele előhozakodni.
Pedig barátom - ha tetszik, ha nem - megmaradt gyereknek, de ő ezt magának sem meri bevallani. És ez nem is olyan nagy baj, sőt, azt hiszem mindannyian szerettük volna gyerekként leélni az életünket és gyerekként megöregedni. Vagy legalább, ha az idő kereke fordítva forogna, akkor öregként kezdenénk az életet és gyerekként fejeznénk be. Ez neki sikerült is, ő 70 évesen is még (már?) gyerek, ami irigylésre méltó állapot. A karrier nála igazából most kezdődik, úgy hogy nem beszélhetünk befejezésről. Ez inkább kezdet, egy régi álom újrakezdése.
Ugyanis ezek a képek most lettek igazából aktuálisak, mondhatjuk azt, hogy történelmi távlatból nézve olyanok, mintha most készültek volna. Miért is ne készülhettek volna napjainkban? Ma ugyanilyen öreg embereket, házakat, otthonokat és tájakat látunk, a szüleink, a nagyszüleink ugyanígy néztek ki, itt mindenki földműves vagy iparos volt eredetileg, tele munkával és úgy öregedtek meg, hogy az asszonyok soha nem vették le a fejkendőt, a férfiak nem tették le a szekercét vagy a moslékos dézsát. Nagyanyáink bekötött fejjel negyven éves korukban ugyanúgy néztek ki, mint kétszer olyan idősen. A kereszténység ugyan nem írta elő a fejkendő viselését, mégis ahány régi fényképet megnézek, mindenhol ezt látom, ha pedig elmegyek egy falusi misére, ott is minden asszonyon rajta van, most, a 21. században is.
Ezek a képek napjainkról szólnak, nem a múltról. Ezek az emberek itt élnek közöttünk, mi itt élünk ezek között az emberek között, legfeljebb az arányok kicsit eltolódtak. Az életkor határa mára kitolódott, de lelkünk mélyén bennünk él őseink tenni akarása, ami kortól függetlenül van jelen. Nézzük meg ezeket a képeket és gyönyörködjünk bennük. Némelyik portréban apáink, nagyanyáink vonásait fedezhetjük fel. Soha nem mosolyogtak, tették a dolgukat, nem értek rá örülni, nem élvezték úgy az életet, mint manapság tesszük ahogy csak bírjuk, bár nem sok sikerrel. A felszín alatt ma ugyanolyan komolyak vagyunk, ugyanúgy aggódunk vagy törekszünk, legfeljebb közben elhisszük, elhitetjük magunkkal, hogy gondtalanul, jól élünk, nincs itt semmi baj, de közben egymást irigyeljük, mert mindenki ezt mutatja. Csak közben elvész a lényeg. Valakit még éltet a harsány butaság, de a fájdalom bennünk él, csak nem merjük bevallani magunknak sem.
Ezek a képek arra valók, hogy megálljunk egy pillanatra és elgondolkodjunk. Honnan jöttünk, mik vagyunk és hová tartunk. Valamerre, ami még emberi, amiért most itt vagyunk és nézzük ezeket az elgondolkodtató képeket és talán arra gondolunk, hogy ez lehet, hogy a régmúlt, de az is lehet, hogy még a jelen, vagy esetleg egy részlet Donászy Magda verséből.
-x-
