Hogy lettem híres festő? Az kérem úgy kezdődött. Hogy jóval 60 felett, kedvtelésből vagy valami furcsa kényszerből festettem egy képet, ami megtetszett és ennek örömére megpróbálkoztam egy másikkal is, amelyik talán még jobb lett. A siker hatására egyre több képet csináltam, a témákban nem válogattam, a lakóhelyem, az utazások, a világűr és a fantázia mind terítékre került.

A családi és baráti kör biztatására az önbizalmam is megjött, de mivel nem jártam festőiskolába, ezért heroikus küzdelmet vívtam a tehetségtelenségemmel, aminek aztán hamarosan mintegy 200 kép lett az eredménye. Mindez oda vezetett, hogy a műtermem (na jó, a szobám) tele lett képekkel, amikkel valamit kezdeni kellett. A helység nem volt alkalmas még egy kisebb kamaratárlat számára sem, így hát mappákba (dossziékba) zsúfoltam őket. Néha egy-egy embernek megmutattam, de keret és installáció nélkül valahogy nem érvényesültek. Elismerést azért néha kaptam, de ezek meglehetősen mérsékeltek voltak. Sok kritikát meghallgattam, de a legjobban annak a barátomnak a véleményére adtam, amelyik elfogulatlanul csak annyit mondott: Csodálatos!

Persze nem a Louvre megrendelésére festem a képeimet, de azért egy Trétyakovban még elmegy.

Pedig néhány művem átlagom felüli volt. Gondoltam, hogy kiállítást kéne rendezni, de egy nevesincs amatőrnek erre manapság semmi esélye sincs. Lefotóztam és feltettem a honlapomra őket, de mivel a honlapomat sem nézi jóformán senki, ez az út sem vezetett sehová. Csináltam egy facebook-oldalt, ahol a gyerekeink és néhány rokonunk már meglájkolta (…) őket, némelyek még elismerő szavakat is írtak hozzá.

Egy-két hét után már 39 kedvelésnél tartottam, ami ugye azért már több a teljes ismeretlenségnél.

Igazából nem is tudtam mi a szándékom, talán nem is akartam egyből híres festőművésszé válni, de ha már ennyit dolgoztam, valamiféle elismerésre mindenképpen vágytam. Aztán egy ötlettől vezérelve néhány válogatott képet egy táskában elvittem a munkahelyemre.

Itt megígérték, hogy a nagy tárgyalóteremben kiállíthatom őket és azt hiszem a felajánlásuk önzetlen volt, pedig még egyet sem láttak közülük. A kudarcot nem a képek (?) hanem a terem drága faburkolatú falai okozták, ide ugyanis nem lehetett szögeket beverni.

Jóval később a városi újság hirdetett helyi művészek számára kiállítási lehetőséget, amire nagy örömmel jelentkeztem, de idővel kiderült, hogy a jelentkezők nagy száma és az igazi művészek előtérbe helyezése miatt mint amatőr festő már nem férek oda. Az is elképzelhető persze, hogy a honlapomon látott alkotásaim riasztották el a rendezőket…

Annak ellenére, hogy tudom, nem követtem el mindent a cél érdekében, ezek után mégis úgy éreztem, hogy zsákutcába jutottam.

Tisztában voltam azzal, hogy a legnagyobb talentumoknak is jócskán szükségük van szerencsére és arra gondoltam, hogy idővel valami csoda folytán majd csak rácuppan valaki egy-egy képemre, esetleg valamilyen internetes hírportál első oldalán találkozom velük, amitől egyenes út vezet majd az elhíresüléshez.

 Álmomban eljátszottam a gondolattal:

A főszerkesztő kiküld egy szakértő művészettörténészt, aki a képeimet megnézve bőven illusztrált méltató cikket ír róluk.

Ezt meglátva, egyre többen keresnek meg interjúkéréssel, sőt a népszerűsítő cikkek után kiállítási felkérésekkel is.

Nem mondom, eleinte jólesett a sok rajongói levél, de később már kezdett terhes lenni a kéretlen e-mailek tömege, a telefonzaklatás meg hogy fotóriporterek hada tanyázott a házam előtt. (Tényleg ez jár a hírnévvel?)

Néhány sikeres pincetárlat után már a galériák kérték, határozzam meg az eladási árakat, mert az óriási érdeklődés nyomán vevők sora fog tódulni.

Először tízezerre gondoltam a kisebb akvarelleknél, de a galériák tulajdonosai nevetségesen alacsonynak tartották, szinte megsértődtek. Azt mondták, hogy az ő kiemelkedő kiállítóiknál a hatjegyű szám az induló érték. Én kezdetben nem tartottam ilyen nagyra a műveimet, de aztán beláttam, hogy a művészi érték mellett a hírnév is sokat nyom a latban, néha még többet is.

Másfél év alatt szépen fogytak a képeim. Tulajdonképpen mindenki jól járt velük: a galériák, a vásárlók és nem utolsó sorban én is. Jónevű és jómódú festő lettem. De miután ez az egész nálam elég későn indult, öregemberként hamarosan megbetegedtem és mindenki (na jó, majdnem mindenki) legnagyobb sajnálkozására elhunytam.

 A legjobban persze én sajnálkoztam, de némi kárpótlást nyújtott, hogy hírnevem halálom után még tovább is nőtt.

Ekkor került szülő- és lakóházam falára a márványtábla, hogy „itt született és életvitelszerűen itt élt…”

Szülővárosom főterén bronz mellszobrot állítottak emlékemre, sőt egy utcát is elneveztek rólam.

Aztán a mennyországban eltöltött néhány kellemes év után úgy éreztem, hogy meg kéne látogatni egykori sikereim helyszíneit és lenéztem a magasból.

Nem voltam elragadtatva.

Az első ami feltűnt, hogy a képzőművészet népszerűsítése jegyében ugyan műveim sokszorosított változatai elárasztották a piacot, az emberek nyakra-főre vásárolták képeimet kis és nagy méretben. A lakások nappaliját, konyháját sok helyen ezek ékesítették, de láttam WC ajtók belső oldalán is kirajzszögezve néhányat.

Aztán megnéztem a házat, ahol a márványtábla volt, de tatarozták és a táblát utána elfelejtették visszatenni.

A szobromat eleinte csak a galambok szarták le, később a huligánok már festékkel is leöntötték.

A rólam elnevezett utca lakói pedig már azt sem tudták, hogy ki volt az, akiről elnevezték.

Felébredtem. Hát  kérem így aztán már nem is akarok híres festő lenni!

(Utóirat: de mi a franc legyen azzal a rohadt sok képpel?)

- GT -

-     Nem sértem meg uram, ha adok önnek 2000 forintot, olyan jól intézte a dolgot.

-     Szó sem lehet róla, én soha nem fogadok el pénzt, én a munkámat végzem és legfőbb elvem, hogy becsületes és megvesztegethetetlen vagyok. És, hogy biztos legyen a dolog, évente önként elvégeztetek egy poligráf tesztet. Így a megbízóim is meggyőződhetnek erről.

-     ??? (Ez szinte hihetetlen – gondoltam – ilyennel még nem találkoztam.)

Elgondolkoztam, mi lenne, ha mindenki ilyen becsületes lenne? Ezt a poligráfos vizsgálatot be lehetne vezetni számos helyen és akkor talán megszűnne a korrupció is. És ha a politikusok is alávetnék magukat ilyen tesztnek?  Ha kizárólag az igazságot mondanák? Lehet, hogy akkor mind némák és munkanélküliek maradnának…

- GT -

A család szentjei (anno 1960.)

-     Egy penészes albérleti szobában lakott, úgy hívták, hogy cselédszoba és a konyhából nyílt, amit nem ő használt, de a szagok mindig érezhetők voltak.

A hittant és az élet egyéb tudnivalóit tanította, sorsüldözött apáca volt a legsötétebb kommunizmusban.

A gyerekek szerették, de valakinek mégis útban volt és egyszer el kellett menekülnie. Talán valahol, valaki eltemette. Ki emlékszik rá?

-     A prédikáció túl jól sikerült a templomban. Mint mindig, most is ott voltak a gumitalpúak és beköpték. Öt évet ült fegyházban, de nem beszélt róla soha. Kiszabadulása után kifaragta az életnagyságú Pietát, de nem volt ereje tovább hinni. Összeállt egy többgyerekes asszonnyal. A család teljesen fel volt háborodva, hogy tehet ilyet egy szentéletű jezsuita?

      Valószínűleg boldogan élt, míg meg nem halt.

-     Az epilepszia volt az oka, hogy nem ment férjhez. Megmaradt a család cselédje. Jól főzött, de leginkább a segédmunkát bízták rá.

Szerette (volna) a fiúkat ,de csak az unokaöccsei maradtak neki, akiket szeretni tudott. Ők is szerették együgyű nagynénjüket, de nem sokat törődtek vele.

Egy szeretetotthonban halt meg, remélhetően szeretetben.

- GT -

A csészék ugráltak a dohányzóasztalon, a főnök úgy csapkodta. A kávét nem lehetett meginni, mert a főnök őrjöngött.

A reggeli megbeszélésnek mindig ez lett a vége. A kollégák dermedten, de belenyugvással hallgatták a szónoklatot. Már megszokták, de a kezdő fiatalember most szembesült először vele és úgy érezte itt méltatlanság történt.

A dühroham egy lélegzetvételnyi szünetében megszólalt

-     Van még valami megbeszélni való Ince elvtárs?

A lecsapni készülő kéz megállt a levegőben. Kidülledt szemmel nézett erre a tejfelesszájúra. A többiek szeme a rémülettől dülledt ki.

-     Nincs! – volt a válasz.

A fiatalember felállt, kiment a szobából és leült a helyére. A többiek néhány perc múlva elkezdtek visszaszállingózni

-     Hát nem sokra fogod itt vinni, ilyet még senki nem merészelt tenni – mondták.

A végén sápadtan megjelent a titkárnő is.

-     Az Ince elvtárs hívat, mondta neki elhaló hangon.

Ekkor már ő is kezdte érezni, hogy ebből baj lesz. Tényleg ki fog rúgni – gondolta, talán mégsem kellett volna így viselkednie, felrúgva a hagyományokat. Remegő lábakkal nyitott be a szobába.

Ince elvtárs széles mosollyal fogadta és hellyel kínálta.

-     Kérsz egy kis konyakot? – kérdezte.

-     Nem!

-     Mi az, csak nem sértődtél meg?

-     Nem, de miután mindent megbeszéltünk, felálltam. Baj?

-     De én látom rajtad, hogy valami bánt!

-     Ha tényleg tudni akarod, akkor elmondom, hogy nem vagyok hozzászokva a kiabáláshoz. Meggyőződésem, hogy a problémák megvitatásakor nincs ennek helye. Igaz, hogy én csak egy kis kezdő vagyok, de végső soron kollegák vagyunk, a célunk ugyanaz, meg különben is jó fülem van, nem kell ordítani a jelenlétemben.

-     Igazad van, de nekem még senki nem mondott ilyet és különben is, bocsánatot kérek, ha megbántottalak, ígérem, hogy többet nem fogok veled kiabálni.

Ettől kezdve tényleg soha nem kiabált vele, csak a többiekkel, akik nem tudták elképzelni, hogy mi történt.

-     Te csodát tettél a főnökkel – hajtogatták és csak hümmögtek magukban. Vajon mi lehet a titka?